Elítélte a szocializmust, a liberalizmust, az amerikanizmust: ki volt XIII. Leó pápa?

XIII. Leó pápa 1878-tól 1903-ig ült Szent Péter trónján, ezzel Szent Péteren kívül a harmadik leghosszabb ideig uralkodó pápa volt, 25 évig és 5 hónapig uralkodva (csak elődje, IX. Piusz és II. Janos Pál előzik meg: IX. Piusz 31 év és 7 hónapig, II. János Pál 26 év 5 hónapig pápáskodott). 

Az olasz származású XIII. Leó az egyház társadalmi tanítását (nem pusztán szociális, hanem társadalmi!) a szocializmussal, a liberalizmussal és a kapitalizmus túlzásaival szemben a 19. század második felében, de ő volt az is, aki az egyház hivatalos filozófiájává és teológiájává tette a 13. században élt nagy teológus, Aquinói Szent Tamás tanait, a tomizmust, és ebből született meg a neotomista reneszánsz.

Mint a Katolikus Lexikon írja: XIII. Leó Skóciában, Észak- és Dél-Amerikában kiépítette az egyházi hierarchiát, közel 250 új püspökséget alapítva. Továbbá „nemcsak kárhoztatta kora tévedéseit, hanem szembenézett a fölmerült problémákkal, és válaszolni is próbált azokra”. Így klasszikus formákban védelmébe vette az államok önállóságát és méltóságát, függetlenül az államformától; védte a népek jogait, és hangsúlyozta, hogy a katolikus tanítás nincs ellentmondásban egy mértéktartó demokráciával. 

Enciklikák sorát adta ki e kérdéskörben: 1881-ben a Diuturnum illudot a polgári hatalom eredetéről, amiben kritizálta a társadalmi szerződés azon elméleteit, amelyek szerint az elszigetelt egyének mondtak le jogaikról az államhatalom javára, ugyanis 

XIII. Leó (és az egyház bevett tanítása) szerint egyetlen indokunk lehet arra, hogy ne engedelmeskedjünk az államhatalomnak, az pedig az, ha amit követelnek a hatalmon lévők, ellenkezik a természeti vagy isteni joggal.

1885-ben kelt az Immortale Dei enciklika a keresztény államrendről, amiben XIII. Leó leszögezi, hogy „az emberi természet sajátja, hogy társadalomban él”, az élethez szükséges felkészülést és testi-lelki kiteljesedést ugyanis „önmagában nem érheti el”. Továbbá „a közhatalom nem önmagából, hanem Istenből fakadóan létezik”. A tökéletes közösség ugyanakkor az Egyház, nem a politikai társadalom. XIII. Leó lényegében újra megfogalmazza az egyház és államhatalom viszonyáról szóló hagyományos tanítást is, miszerint a kettő viszonya rendezett kell legyen, és az egyházé a lelki hatalom: ami az emberi dolgokban szent, a lelkek üdvére vagy isten tiszteletére vonatkozik, az egyházi jogkör, „minden más pedig az állam és politika területéhez tartozik”. Ugyanakkor úgy fogalmaz: 

A nagy pápa azt is írja, hogy „önmagában még az az államforma sem elvetendő, amiben a nép többé-kevésbé részt vesz a közéletben”, ami akár „bizonyos időszakokban és bizonyos törvények esetében nem csak hasznukra válhat, hanem egyenesen kötelességük is lehet”. 

Az 1888-as Libertatis praestantissimum a polgári szabadságról, az 1890-es Sapientiae christianae az állampolgári kötelességekről, az 1901-es Graves de Communi a kereszténydemokráciáról szól.

Ezzel XIII. Leó megalapozta az egyház úgynevezett szociális vagy pontosabban fogalmazva társadalmi tanítását.

XIII. Leó a filozófia és teológia terén a neotomizmus elindítója, ami a 13. századi nagy egyháztanító, Aquinói Szent Tamás továbbgondolt tanainak, a tomizmusnak a tulajdonképpen hivatalos egyházi tanítássá válását jelentette. 1879-es Aeterni Patris enciklikájában Aquinói Szent Tamást állította a katolikus tudományosság élére. 

És mi volt az amerikanizmus, melynek tévedéseit XIII. Leó 1899-es, Gibbons baltimore-i bíboros érsekhez intézett Testem benevolentiae kezdetű levelében ítélte el? A Katolikus Lexikon szerint: „Amerikában 1860 körül született katolikus reformmozgalom, a modernizmus előfutára. J. Th. Hecker alapította. Célja az Egyház és a modern korszellem összebékítése, olyan tanító, missziós és térítő módszerek alkalmazása, melyek messzemenően figyelembe veszik a modern ember igényeit. A dogmák számát a minimumra csökkenti, hogy kerülje a más vallásúakkal a konfliktusokat; az Egyházban a tekintélyelv korlátozását hirdeti.” Nem Amerika elítéléséről van tehát szó, hanem egy specifikus irányzat ellenzéséről.

XIII. Leó tehát nem csak szociális tanítása miatt máig ható pápa, hanem hitvédelmi tevékenysége miatt is. 

Ugyanakkor XIV. Leó első beszédében I. Nagy Szent Leó pápára is utalt (440-461). Róla azt írja a Katolikus Lexikon: a fölbomlása felé tartó Nyugat-Római Birodalomban kellett kormányoznia az Egyházat. Szembe kellett néznie a pelagianizmus, a szemipelagianizmus, a kezdődő manicheizmus, a nesztorianizmus, a monofizitizmus és a priszcillianizmus eretnekségeivel. Kérésére 451-ben összeült a kalkedoni zsinat, mely elfogadta Flavianosz püspökhöz írt dogmatikus levelének tanítását a hüposztatikus egységről, mely szerint Jézus Krisztusban az emberi természet egyesült a Fiú isteni személyével, mint létének alapjával.  Állandó képviseletet szervezett a császári udvarnál, és szembeszállt az Itáliát és Rómát fenyegető barbárokkal. 

455-ben Geiserich vandál királynál csak annyit ért el, hogy a vandálok két hétig pusztították a várost, de népét megkímélték. Művei nemcsak teológiai, de retorikai mesterművek is. Beszédeinek egy-egy klasszikus mondata bekerült a szentmise könyörgéseibe és prefációiba is.

Persze szóba jöhet még másik tizenegy Leó pápa is, mint példakép, de a legvalószínűbb név-inspiráció az utolsó és az első lehetett XIV. Leó számára.